Rendészettudományi Olvasónapló

A Belügyi Tudományos Tanács - ezúttal a Nemzeti Közszolgálati Egyetemmel megerősítve - konferenciát szervezett a fenti címmel, 2012. november 9-én. 

A rendezvény - már előrebocsátom - tetszett. Jó volt a különböző szempontú előadások és eltérő fókuszú előadók válogatása, s ezt az erőfeszítést nem homályosította el az sem, hogy 1-2 előadást inkább felejteni kellene, mintsem írni róla. Ha a Belügyi Tudományos Tanács folytatja ezt a szellemiséget, akkor kezdhetünk örülni. Az persze más kérdés, hogy a tudományos vélemények mennyire is befolyásolják a jogalkotást és a jogalkalmazást... Vagyis tudjuk, hogy alig-alig, mégis a befolyásolás elvi lehetőségébe vetett hitet meg kell őrizni. Ugyan a tudományos kíváncsiságot és a tudományos tevékenységet elsődlegesen nem ez a hit vezérli, de azért jó lenne némi közvetlen társadalmi hatással is számolni. 

A megnyitó beszédeket (Dános Valér és Patyi András) követően Varga Zs. András ("A rendészeti tevékenység kontrolljának ügyészi aspektusai") beszélt az ügyészség büntetőjogon kívüli tevékenységéről és mind történeti, mind nemzetközi kontextusban is elhelyezte a jelenleg hatályos jogi szerkezetet. Kifejezetten pozitív véleményt alkotott meg az ügyészség fenti tevékenységét érintő jogszabályi változásokról és arról, hogy

az ügyészségnek mint "az igazságszolgáltatás közreműködőjének"

(ahogy az Alaptörvény fogalmaz) a büntetőjogon kívüli ügyekben is így kell viselkednie. Mondjuk az előadó evidenciaként kezelte, hogy a szabálysértési eljárások a rendészeti tevékenységhez tartoznak, ami némi magyarázatot igényelt volna, de tőle így is elfogadjuk. Az előadásból mindenesetre azt leszűrhettük, hogy a rendészeti tevékenység ügyészségi kontrollja a közigazgatási jellegű tevékenységből eltolódik az igazságszolgáltatási tevékenység irányába. 

Péterfalvi Attila a Nemzeti Adatvédelmi és Információbiztonsági Hivatal tevékenységéről tartott áttekintő előadást és néhány, a rendőrség tevékenységével összefüggő egyes konkrét kérdést részletesen be is mutatott. 

"A rendészeti kontroll nemzetközi kitekintésben" ígéretes címet viselte Nagy Judit előadása is, ami dinamikus és jól felépített volt. Sajnáltam ugyanakkor, hogy az előadás a nemzetközi dokumentumok felsorolására vállalkozott csupán (igaz, számomra is volt ismeretlen instrumentum), s mellőzte az értékelő momentumokat. Reménykedek benne, hogy lesz analitikus folytatása a témafelvetésnek, mivel engem ez a terület amúgy is súlyozottan érdekel. Azt viszont még a kevésbé tájékozottak is megérthették, a rendészet nemzetközi kontrollját számos soft law dokumentum kíséri, ami azt jelenti, hogy van szabályozási igény (vagy ha úgy tetszik, iránymutatási szükséglet) a nemzetközi színtéren, hogy hogyan is kellene a rendészeti tevékenység elvi (filozófiai és etikai) alapjait kialakítani. Merthogy a

nemzetközi instrumentumok ekkora sűrűsége

azt is jelenti, hogy van közös nevező még akkor is, ha amúgy hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a rendészeti tevékenység súlyosan társadalom- és kultúrafüggő. Esetleg politikafüggő. 

Hajas Barnabás kedvenc előadóm rendészettudományi konferenciákon, "civil" jogászként nem köti gúzsba a keményített egyenruha, így bizton számíthatunk objektív és szakmai megnyilvánulásaira. A "Rendészeti panaszok az ombudsman gyakorlatában" című előadása - sajnos idő hiányában - áttekintő jellegű volt, az egyes ügycsoportokkal kapcsolatosan elemzéseit csak tárgyszavakban hallhattuk. Ki kell emelni kritikáját a rendőrségi intézkedések jegyzőkönyvezési gyakorlatának hiányosságait, miszerint a rendőri jelentések alkalmatlanok arra, amire használni kellene azokat: a helyzet az ugyanis, hogy nem lehet belőlük rekonstruálni a történteket... Ha ez a kritika elérne a jogalkalmazók füléhez mennyivel előrébb lennénk. S hát még azért is szeretjük Barnabást, mert  ragyogóan használja a Prezit. 

"A katonai büntetőjog mint a rendészeti kontroll sajátos eszköze" volt a címe Hautzinger Zoltán előadásának, aki arra a kérdésekre kereste a választ, hogy lehet-e a katonai büntetőjog a rendészeti kontroll eszköze és arra is, hogy kiterjeszthető-e a katonai büntetőeljárás a rendészet bizonyos szféráira. Kiderül az előadásából az is, hogy a mai jogalkotó - különös tekintettel az új Btk. vonatkozó rendelkezéseire - nem tudja vagy nem akarja eldönteni, hogy ez a katonásdi, rendőrségesdi csupán egy-e a sokféle foglalkozás közül avagy valami más, ami kiemeli az ezt a tevékenységet végzőket a szokásos társadalmi (jogi) rendből... Ahogy Péterfalvi Attila hozzászólásában ezzel kapcsolatosan később kifejtette a katonai bűncselekmények, a katonai büntetőeljárás és a katonák mint személyek egymástól különböző halmazokat alkotnak, amelyek nem mindig fedik egymást. Ez nem jogkérdés, hanem világnézeti.  

Rávilágított Hautzinger ezzel kapcsolatban arra is ismételten, hogy a szabályozás elégtelensége, azazhogy a személyi hatály hol az épp végzett tevékenységtől, hol a szervezeti egységtől függ, már egy-egy konkrét esettel kapcsolatos első intézkedéseknél is problémát okozhat, ami a 

büntetőeljárások versengésében 

(ti. hogy katonai vagy "civil" be-t folytassanak le), testesül meg. Mindenki emlékezzék csak a Zsanett ügyre. 

Sabjanics István "A különleges jogrend elméleti problémái és a felelősségtan egyes kérdései" c. előadásában a kivételes hatalomgyakorlás rendészeti aspektusait vizsgálta meg, érzésem szerint a témakör mélyebb kibontása is napirenden van az előadónál, amit a rendkívül rövid időkeretben éppen csak felvillantani tudott. Ez sajnos azt a benyomást keltette, mintha lazán kapcsolódna az előadás magához a rendészethez - de nem éreztem jogosnak az ilyesfajta kritikát. Reméljük, az írásbeli változat majd analitikus mélységben kibontja a most még csak sejtetett összefüggéseket. No, és ne feledkezzünk el az előadó prezijének méltatásáról sem. 

Féja András a Független Rendészeti Panasztestület munkájáról számolt be, Szabó Andrea pedig a NAV rendészeti kontrolljáról. Kár, hogy ez utóbbiról alig tudtunk meg valamit, de azt igen, hogy a rendfokozat ugyanolyan tevékenység végzése mellett fizetési különbségeket is jelent. Kíváncsi lennék, hogy mivel legitimálja a jogalkotó az effajta diszkriminációt. 

A szakmai / tudományos konferenciák egyik közös ismérve az, hogy legfeljebb 1-2 előadás az, ami miatt érdemes végigülni az egészet, s hát az is igaz, hogy hallgatónként változó is lehet, hogy mely előadást honorálják a "na-ezért-már-megérte-eljönni" vélekedéssel. Személyes érdeklődésem a kiberbűnözés jelene és jövője kapcsán nem is izgazán szakmai jellegű, egyszerűen annyira szeretem a modern IT-t és a világháló nyújtotta lehetőségeket (munka, szórakozás), hogy mindenképpen szerettem volna a legújabb eseményekről hallani. A szakmai érdeklődésem e konferencián is a bűnüldöző hatóságok együttműködésére, a transznacionalitásból adódó nehézségek (és könnyebbségek) leküzdésére tett jogi erőfeszítésekre fókuszált, de ilyen előadásból azért kevés akadt. 

Az első érdekesnek induló előadás központi kérdése az volt, hogy a kibertérben elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatosan

a büntető joghatóság szabályai

hogyan alakulnak, vannak-e jellegzetességei a jogi szabályozásnak a kibertér sajátosságaihoz igazítva. Legalábbis ezt a kérdésfeltevést lehetett várni “Hommonai János: A magyar joghatóság határai a kibertérben az ügyész szemszögéből” című előadásra beülve. A válasz röviden az, hogy nincsenek, bővebben pedig az, hogy valószínűleg egy darabig nem is lesznek. Ugyan a hagyományos területi elvet alapjaiban kezdte ki a modern technológiai fejlődés, újabbat nem sikerült még találni, ami alkalmas lehetne, tudtuk meg. Ez szinte felért egy kiadós vállvonogatással. Nehézségként nevezte meg az előadó ebben a kontextusban, hogy a magyar Btk. nem tartalmazza az elkövetés helyének definícióját (szemben a német Btk.-val), így nem tudjuk, hogy egészen pontosan mit lehet és kell az elkövetés helyének tekinteni. 

Az elkövetés helyének definíciója a kibertér előtti időszakban sem volt benne a Btk.-ban, de ez nem zavart senkit abban, hogy erre nézve különböző elméleteket alkosson meg, és abban sem, hogy bírósági döntést ezen elméletekre alapozzon. Azaz törvényi definíció helyett értelmezéssel jutottunk el az elkövetés helyének fogalmához. Nem látom, hogy miért ne lehetne ezt ma is követni, ugyanis a kialakult jogértelmezési gyakorlat nem törvény, még az ügyészség számára sem, azon mindig lehet változtatni. Az egyedüli korlátot a - tényálláshoz képesti - felelősséget megalapozó vagy kiterjesztő analógia-tilalom jelenti. Azaz nyugodtan el lehet lesni azokat az ismérveket, amelyek másutt az elkövetési hely fogalmi körébe vonnak és meg kell vizsgálni annak analógia-mentességét, s ha alkalmas, akkor alkalmazni kell. Vállvonogatás helyett. 

Fontos tapasztalat volt, hogy számos előadó felvetette (hol elrettentő példaként, hol megoldhatatlan jogi nehézségként, hol pedig éppen megfontolandó újításként) az online házkutatás és adatlefoglalás problémakörét (még remote search seizure) - s ugyan még az ezt elismerő államokban (USA, Németország) sem jutottak nyugvópontra az ezekkel kapcsolatos filozófiai, emberi jogi viták, biztosra vehető, hogy

ez a jövő útja.

Igen, igen, ez is csak úgy lehetséges, hogy új filozófiát kell alkotni és eltérő zsinórmértéket bevezetni a magánszférához való jog horizontját illetően, no meg azt az el nem hanyagolható jogkérdést is tisztázni kell, hogy az adat a büntetőeljárási bizonyítás szempontjából tulajdonképpen micsoda is (bűnjel, amit le lehet foglalni? a bűnüldöző hatóság általi mentéssel a lefoglalás megtörténik? hogy lehet "internetes" nyomot rögzíteni? stb.)...

Az is világossá vált számomra, hogy a bűnüldöző hatóságok jelentős mértékben rá vannak szorulva az ipari IT vívmányaira, mivel a nem piaci alapon működő állami rezsimben a saját szakmai fejlesztések (és így a hatékony kiberbűnüldözés) hatalmas forrásokat emészte(né)nek fel. Ugyanakkor a szabad piacról történő megvásárlásuk az elvi aggályok mellett jelentős biztonsági kockázatokat is hordoz. Mégis azt kell mondani, hogy e problémákat 

a piaci szereplők társadalmi felelősségvállalása

a gyakorlatban kompenzálja: tudástranszfer a hatóság tagjai számára,  biztonsági jelzőrendszerek kiépítése, a hatóságokat megkötő területi elv figyelmen kívül hagyásának lehetősége (pl. valós időben zajló világméretű támadások nyomon követése)...

A Szabó András érem a Belügyi Tudományos Tanács kitüntetése, amelyet a közelmúltban alapítottak Szabó András munkássága előtt tisztelegve a belügyi tudományos tevékenység elismerésére.

A kiírás szerint: „A Kiváló tudományos munkáért járó érem azoknak az oktatóknak, kutatóknak és más dolgozóknak adományozható, akik a minisztérium különböző szerveiben folyó oktató, tudományos kutatómunkát hosszú időn keresztül kiemelkedően, alkotó módon végezték, és jelentősen hozzájárultak a minisztérium hazai, valamint nemzetközi hírnevének erősítéséhez. Különös tekintettel azokra, akik segítették a rendvédelem és közigazgatás fejlesztését, az önálló rendészettudomány megteremtését.”

Nagyon örülök, hogy Szabó András előtti tisztelgés díjalapításban is testet öltött, méltó és állandó forrása lehet az emlékezésnek.

Az első – rendhagyónak tekinthető – érem-átadásra 2012. február 29-én került sor, ahol Katona Gézát részesítették e kitüntetésben. A díjazott 1925-ben született, nyugalmazott dandártábornok, az MTA doktora, c. egyetemi tanár. Kutatási területe a kriminalisztika és jelenleg Belügyi Tudományos Tanács tiszteletbeli elnöke is

 A professzor úrral egyszer volt alkalmam pár szót váltani néhány évvel ezelőtt egy „bm”-es fogadáson, amikoris – nagy meglepetésemre – azt mondta, két kaszinótojás és egy töltött hústekercs között, hogy figyelemmel kíséri tevékenységemet és hogy jónak tartja írásaimat. Lehet, hogy nem pont ezeket a szavakat használta, de ez volt a lényeg, mindezt úgy, hogy egyébként sem szervezetileg, sem egyedileg nem volt érintkezési pontunk – a közös szakmai érdeklődést leszámítva. Talán ez volt az első ilyen típusú visszajelzés a nem közvetlen kollégáktól, ezért is emlékszem rá. 

 Szívből gratulálok a kitüntetett Katona Géza c. egyetemi tanár úrnak a kitüntetéshez.

Kovács Judit tanulmánya (A Független Rendészeti Panasztestület által folytatott panaszeljárás és a büntetőeljárási jogorvoslat metszéspontjai - Bibliotéka) igazi kincs a rendészeti joggal (így a rendészettudománnyal) foglalkozó hazai művek között, adekvát témaválasztás és ragyogó kidolgozás jellemzi, csak sajnálni lehet, hogy rövid a tanulmány, azt meg még inkább, hogy keveset olvashatunk a szerzőtől másutt is.

A 2011 nyári, pécsi rendészettudományi konferencia kötetében megjelent egy írás Zsigovits Lászlótól "A rendészeti kutatások tudományos hátterének alakulása az új Nemzeti Közszolgálati Egyetem létrejöttével" címmel. (Lásd Bibliotéka)

A tanulmány rendkívül széles horizonton tárgyalja a tudományos kutatásokra gyakorolt lehetséges hatását az új egyetemnek, így felsorolja és elemzi a különböző oktatási és hallgatói szolgáltatások hatását a rendészeti kutatásokra: " A rendvédelmi kutatásokhoz tehát egy oktatási intézményben fognak azok a tudományos potenciálok és szervezeti keretek (tanszék, kar, doktori iskola, Tudományszervező Központ, infrastruktúra - tanterem, laboratórium, kísérleti eszköz, informatika -, szakkollégium, ITDK, OTDK, tehetséggondozás, pályakövetés, együttműködési kapcsolatrendszerek, pályázati és publikálási lehetőségek, Erasmus) rendelkezésre állni, amelyek alapján képezik a belügyi igényeknek megfelelő magas szintű tudományos munka végzésének.

Úgy tűnik, mintha a tudományos kutatás is az "egyablakos" integrációtól indulna be igazán. Hát általában nem ettől, hanem a kiváló emberfők munkája nyomán, de ha véletlenül ezek hiányoznak nagy tömegben, az "egy oktatási intézmény" sem fog tudományt termelni. 

Amikor azonban elmerült a barabási hálózatelmélet ismertetésében (212-215.p.), akkor azért kétségeim támadtak, hogy vajon miről is szól a tanulmány, főleg, hogy forrásai a nol.hu és az index.hu. E forrásokat persze én is szoktam olvasni és fel is használom, de általában kerülöm az ilyeneket tudományos közleményeimben. 

Mindenesetre a lényeget én is észleltem, s ez az egyik oka a jelen rövid blogbejegyzésnek. Azt írja a bevezetőben a szerző a Közszolgálati Egyetem létrehozásáról, hogy 

"nem titkolt célja az integrációt végrehajtóknak, hogy olyan oktatási intézményt szeretnének kialakítani, amelyben a magas színvonalú tudás-átadás mellett komoly hangsúlyt fektetnek a rend és fegyelem talajára épülő hivatástudat, becsületesség kialakításának is, amelynek építőelemeit a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem habitusára lehet alapozni."

Mélységesen aggasztó megközelítés ez, talán nem is kell részletezni, hogy miért. A renddel és a fegyelemmel persze általában nincs gond, sőt, jó az, ha van, de az a rend és az a fegyelem, amit a katonai habitust jellemzi, kifejezetten nemkívánatos a közszolgálatban - és itt a közszolgálat alatt annak azon döntő részét értem, ami nem fegyveres közszolgálat. Én nem akarok olyan okmányirodai ügyintézőt, akinek katonai habitusa van, amellett, hogy becsületes és hivatástudattal is bír - jó, elismerem, ma is vannak ilyenek, s ezt elviseljük vagy bepanaszoljuk, de ha még papírjuk is lesz róla, hogy így kell viselkedni, akkor csak a tűrés és az engedelmesség marad. Persze lehet, hogy félreértem, és éppen az lesz a filozófia, hogy "az ügyfél a parancsnok"...

És itt a másik ok, ami nemhogy mélységesen, de egészen dermesztően aggasztó: "bármelyik közszolgálati területet, a közigazgatást, a rendvédelmet, a honvédelmet vizsgáljuk, ott harc folyik. A harc nemcsak fegyveres küzdelem, a harc békés eszközökkel is történhet, például harc a korrupció ellen, harc az állampolgárok számára nyújtott szolgáltatások minőségének javításáért, harc a közbiztonság megteremtéséért, harc a közlekedési morál javításáért." (210.p.) A szerző e tételéből a tágan vett hadtudomány létjogosultságát és alkalmazását vezeti le és síkra száll amellett, hogy a fegyver nélküli harc megvívásának elméletét kövessük a közszolgálatra való felkészítés során. 

Nem tudom, miért kell harcnak tekinteni (hadtudományi értelemben) például a szolgáltatások minőségének javítására tett erőfeszítéseket... Harc? Kivel is? Magunkkal? Elődeinkkel? Az ügyfelekkel? A vezetőkkel?

Persze lehet, hogy én a harc hétköznapi fogalmából indulok ki és ezzel szemben létezik tudományos fogalom is, ami más, mint ez és nincs benne az ellenérdekű felek (akár ellenségek) állandónak tekinthető hátrány okozására irányuló törekvése...

Ha így is van, ez nem olvasható ki a tanulmányból, így viszont csak azt kívánhatom, hogy a hadtudományi harc csakis valamely főkollégium vagy fakultáció keretében jelenjen meg, de az egyetemi oktatásra vonatkozó stratégiai döntésekben semmiképp. 

 December 9-én fontos eseményen vehettem részt előadóként: a Szegedi Tudományegyetemen jelenleg tevékenykedő Bolyai kutatási ösztöndíjasoknak volt egy interdiszciplináris konferenciája, ahol megismerhettük a Bolyaisok kutatási területeit, tudományos érdeklődését és persze egymást is. Jogászként (és Bolyaisként) a társadalomtudományi szekcióban adtam elő a fenti címmel, jobbára nyelvészek és irodalmárok figyelmes hallgatása közepette. 

Vittem magammal handout-ot, de aztán nem osztottam ki, mert nem szokványos módon jelenítettem meg mondanivalóm lényegét, s nem voltam benne biztos, hogy elérem-e vele a célomat. Mármint a jobb megértést.

Tudniillik egy képregényfélét "rajzoltam". A visszafogottságomat az is megalapozta, hogy tudom, az ilyen jellegű vizuális médiumok helyes és helyénvaló megértése asszociációs készségtől is függ (no, meg a kifejező megjelenítéstől), ugyanakkor sejthető, hogy eleve azért készítettem, mert úgy gondolom, a társadalomtudósoktól az átlagos értelmiségit meghaladó nyitottság is elvárható. Mindenesetre a bátorságom nem tartott ki estig, így nem próbáltam ki délután ötkor (majdnem) utolsó előadóként az új típusú handout-ot. 

Most azonban igen. Következzék hát az előadáskövető "képregény". (Utána lesz nagyítás is.)

 A kockák egyenként...

Majd még a rajzolási technikákon finomítok. 

Tényleg nem alkalmas az ilyen jellegű megjelenítés arra, hogy a feltett kérdéseket / a felvetett problémákat bevéssük a hallgatóságunk emlékezetébe?

 Végre megjelent a pécsi, "Rendészeti kutatások - a rendvédelem fejlesztése" címá konferencia kötete, amelyben szerkesztett formában olvashatjuk az előadók tanulmányait. Először a rendőrség alkotmányos helyzetével és esetleges átalakításával foglalkozó tanulmányokat olvastam el. 

Így Finszter Géza: Az alkotmányozás és a rendészeti jog sarkalatos törvényei (7-27.p.) és Kőhalmi László: Pártok, kormányok és rendészeti stratégiák (51-67.p.) című tanulmányát tekintem itt (is) át. 

Finszter a kormányzati rendészeti stratégiákat kiválóan osztályozta (2003-as monográfiájában 258.260.p.), osztályozása kifogástalan és tudományosan megalapozott - joggal hivatkozik rá a hazai szakirodalom. Emiatt érdemes ehelyütt röviden ismételten közreadni, hátha valaki eddig még nem olvasta volna:

demokratikus - támogató: a meglevő (előző politikai rendszerben működő) szervezet alapvető elfogadása, modernizációs célkitűzésekkel és ezekhez igazított átalakításokkal; demokratikus - elutasító: a meglevő (előző politikai rendszerben működő) szervezet alapvető elutasítása, teljes átalakítási igény a szervezettel, a működéssel és az alapvető jogi szabályozással kapcsolatosan; hierarchikus - támogató: a meglevő (előző politikai rendszerben működő) szervezet alapvető elfogadása; a jobb teljesítményre ösztönzés a hierarchikus struktúra felhasználásával és a politikai stratégiai döntésekkel; válságkezelő - elutasító: a meglevő (előző politikai rendszerben működő) szervezet alapvető elutasítása anélkül, hogy bármiféle strukturált elképzelés lenne az átalakításra nézve; a rendészetre vonatkozó kormányzati döntések nem egyebek, mint a mindenkori állapotokra való rögtönzött válaszok. 

Finszter e tanulmányában is elismétli határozott álláspontját, miszerint a rendészetnek vissza kell illeszkednie a közigazgatás nagy rendszerébe, s úgy látja, hogy ennek - végre - az alkotmányos alapjai is meglesznek, figyelemmel az Alaptörvény idevonatkozó rendelkezéseire. Tudniillik arra, hogy a rendőrség alkotmányos meghatározása alapján már nem a honvédelem része, és arra is, hogy az Alaptörvény nem zárja ki a közösségi rendőrség lehetőségét sem. Ebből a szempontból elégedett ő is az alkotmányozással, igaz, a sarkalatos törvényeket megelőzően csakis az elvi lehetőség megnyílásával lehet ő és más is elégedett - hiszen az Alaptörvény e rendelkezései önmagukban nem elegendőek. 

A tanulmányának további részeiben a monográfiát követő időszak kormányainak rendészeti stratégiáit is elemzi és sorolja be az általa felállított osztályokba - találóan és jól fedve a tényleges viszonyokat. Így tudhatjuk meg, hogy a 2002-es kormányprogram demokratikus-támogató modellt hirdetett, de a tevékenysége válságkezelő-elutasító volt. A Bajnai kormány már áttért a hierarchikus -támogató modellre, amit tulajdonképpen 2010 óta az Orbán kormány is követ - jóllehet ma már a válságkezelő-elutasító elemek olykor elbillentik a mérleg nyelvét. Úgy érzem itt, hogy Finszter nem akar túl kritikus lenni, amikor a válságkezelő-elutasító modell rémét csak felsejleni látja a jelen rendészeti kormányzásban, s nem pedig eleve oda sorolja a jelenlegi kabinet ezirányú működését. 

Fontosnak tartom továbbá kiemelni, hogy Finszter is felrója a jogalkotóknak, amit minden büntetőjogász is kifogásol, hogy tudniillik "a büntető jogszabályokat ostrom alá helyező módosító indítványokat látva azt kell gondolnunk, hogy az előterjesztők úgy hiszik, hogy ezeket a célokat jogalkotással lehet elérni. Tévednek! Tévedésük azért nem menthető, mert az elmúlt két évtizedben a gyakorlat és az elmélet az információk egész tömegét szolgáltatta ahhoz, hogy megismerhessük a közbiztonság és közrend megrendülésének okait, a bűnfelderítés gyengeségeit, a büntető igazságszolgáltatás lassúságát és egyéb hibáit (...)" (Bibliotéka, 16.o.). 

 Végezetül pedig egy "sarkalatos" hitvallás:

"Alkotmányos jogállamban a rendőrség a civil közigazgatás része. Csak ez a státusz garantálhatja számára, hogy olyan rendészeti erővé válhasson, amelyik a közbiztonság védelmét a legitim erőszak alkalmazásával úgy képes biztosítani, hogy eközben aláveti magát a jog uralmának, irányításában érvényesül a hatalmi ágak megosztásának elve, értékrendjét az emberi jogok tisztelete határozza meg." (13.p.).

Köhalmi is követi Finszter osztályozását, lényegében hasonló eredményre jut, mint a mester. Kőhalmi ráadásul a jelenlegi parlamenti pártok rendészeti programját is elemzi, sajnos, nem sorolja be ezeket a finszteri kategóriákba - annak ellenére, hogy a legtöbb esetben ez kézenfekvő lenne. 

Így az általa elemzett 2010-es MSZP stratégia hierarchikus-támogatónak tűnik, a az LMP demokratikus-elutasítónak és a kormánypártok Nemzeti Együttműködési Programja is hierarchikus-támogató jelleget mutat. A Jobbik rendvédelmi programját - érdekes módon - kategórián kívülinek is lehet tekinteni, mivel egyfelől teljesen elutasítja a jelen struktúrát, amit viszont építeni kíván, az hierarchikus. 

Kőhalmi lényeges szempontnak tekinti és így a programokat ebből a szempontból is vizsgálja, hogy azok mennyiben állnak ki a közösségi rendőrség gondolata mellett, tulajdonképpen az LMP programjában látja ezt megfogalmazni. 

Sajátos tudományos elemzési szempontnak tűnik Kőhalmi költségszemléletű megközelítése, ami azt sugallja, hogy hátránynak tekintendő, ha a rendészeti stratégiák (így például a szervezeti átalakítás) végrehajtása magas költségigénnyel járna (63.p.) - a diszfunkcionális, szakmaiatlanságot mutató, nem hatékony és a jog uralmát nem tisztelő rendszer átalakítását, úgy vélem, soha nem szabad a pénzhez kötni...

 Ezt a cikket a rendészettudomány pécsi, már hagyományosnak mondható konferencia-sorozatának 2009-es kötetében találtam. (Verhóczki János: Magyar rendőr külföldön, külföldi rendőr Magyarországon. In: A rendészet kultúrája - kulturált rendészet (szerk.: Hautzinger Zoltán). 2009. 349-365.o. 

A tanulmányt jónak találtam és abból a szempontból is örültem neki, mert jogászi szemmel is szakszerű. Helyenként sajnos szűkszavúbb, mint várnánk, éppen a jogász számára érdekesnek ígérkező pontokon (pl. az alkalmazandó jog kérdése) de ez nem von le semmit az értékéből. 

Kimondja, hogy az európai integrációban "olyan megoldások szükségesek a határokon áthúzódó közrendvédelmi és bűnüldözési problémák megoldására, amelyek a szigorúan államterülethez kapcsolódó tevékenységet rugalmasabbá teszik." Ezt fontosnak tartom kiemelni, mert a rugalmasság általában nem az az erény, amit a (legtágabb értelemben vett) büntető igazságszolgáltatáson számon szoktunk kérni. A kérdés az lett és még mindig nyitott, hogy egyáltalán lehet-e rugalmasan rendőri tevékenységet végezni.

A konkrét cikkben pedig az is kérdés marad, hogy a szerző mit ért rugalmasabbé tett rendőri tevékenység alatt. 

A szerző osztályozta a más állam területén végrehajtott rendőri intézkedés jogalapjait, és a külföldi szolgálatteljesítés esetköreit. Ez lényeges és megítélésem szerint helytálló is, így érdemes itt is megemlíteni. (351.o.)

1. Határforgalmi egyezmények alapján

a) szomszédos állam területén levő határátkelőhelyen történő határforgalom ellenőrzés, b) menet közbeni határellenőrzés (vasúti, vízi közlekedésben)

2. Határon átnyúló bűnügyi együttműködésről szóló szerződések alapján

a) közös járőrszolgálat a belső határok térségében, b) határon átnyúló megfigyelés, c) határon átnyúló (forró nyomos) üldözés, d) együttműködés közös kapcsolattartási helyeken, e) ellenőrzött szállítás, f) közös bűnfelderítő csoport létrehozatala

3. 863/2007/EK rendelet (külső határok ellenőrzése) alapján

4. Prümi egyezmény alapján

a) intézkedések közvetlen veszély esetére, b) okmánytanácsadók alkalmazása, c) hazatelepítés, egyéb közös műveletek. 

5. Rendőri szervek megállapodása alapján

Tetszett ez az osztályozás, adekvátnak tekinthető a téma szempontjából. Kevésnek éreztem azonban gyakorlatra való hivatkozást és végképp hiányoltam a "rugalmas rendőri tevékenység" folytatásából eredő problémák felvetését, esetleg megoldási javaslatait. Ezek nélkül ugyanis az a kép alakul ki az olvasóban, hogy nincsenek gyakorlati, vagy éppen elvi problémák a fejlődés ezen útján - ami pedig bizonyosan nincs így. 

Keresem azon bírósági ügyeket, amelyekben külföldi szolgálatteljesítés miatti sérelem (más testi épsége, vagyon, egyéb érdek) merült fel, akár az alkalmazandó jogot, akár az adott vita tárgyát érintően. Egy adott büntetőeljárásban (amelyben esetleg éppen a külföldi szolgálatot teljesíti a hivatalos személy) ezek legfeljebb a nyomozó hatóság intézkedése elleni panasz képét öltik, így aligha jutnak el a bíróságra, ezért a külföldi szolgálatteljesítés bűncselekményben való megjelenése vagy a más személynek okozott kár miatti bírósági eljárásoknak lehet itt jelentősége. 

Amúgy pedig - 

az idei egyik konferenciaszereplésem pontosan erre a témára fókuszált: Transnational inquiries and the protection of fundamental rights in Criminal Proceedings (Szirakúza, 2011). Megvizsgáltam például azt, amit a szerző csak részben említ, ti. azt, hogy egészen pontosan milyen szabályok is szólnak a különböző bűnügyi együttműködési szerződésekben például a fegyverhasználatra. 

Érdekes módon van különbség. A jogász számára igen jelentősnek tűnnek ezek, a cikk szerzője hasonlónak tekinti a szerződések tartalmát. Mindenesetre az biztos, hogy ezt 

tovább kell vizsgálni, úgyhogy így is teszek. 

Ha meghívunk valakit, hogy írjon a blogunkba, akkor ő a vendégblogger, láttam már ilyet másoknál is. Ilyenkor felelősséggel tartozunk az írásáért, legalább annyiban, hogy amit és ahogy ír, az illeszkedjen a blog - jelen esetben az Olvasónapló - profiljába. Jöjjön tehát egy ilyen kísérlet is, amely egy komolynak ígérkező konferencia beszámolója. 

Hajdu János, a TEK főigazgatója úgy fogalmazott, hogy habár Magyarország nem tartozik az erősen terrorfenyegetett államok közé, geopolitikai helyzetéből adódóan azonban aktív szerepvállalásra köteles a terrorizmus elleni fellépés során. Ezt az aktív szerepvállalást, hatékony fellépést pedig az újonnan felállított TEK – képességeinek kombinálásával (?!) – képes is garantálni.

Érdeklődve vettem kezembe Nagy Judit: Az uniós rendőri és igazságügyi együttműködés a XXI. században a Hága-Stockholm-Lisszabon tengely mentén c. munkáját, amely megjelenési helyére és terjedelmére is figyelemmel komoly várakozással töltött el. Csalódnom kellett.  (Bibliotéka)

az érdekek és célok állandó egyeztetése révén kialakuló, kis kompromisszumok útján történő összenövéssel.

ez egy hétköznapi "fogalom"

Új számmal jelentkezett a Rendészet és emberi jogok (R/EJ) c. folyóirat.

Meg kell sajnos jegyezni: úgy tűnik, hogy a tanulmányok nem lektoráltak (legalábbis is nincs erre utalás). Ez szerencsére nem jelent szükségképpen alacsony szakmai színvonalat, mégis, egy új folyóirat indításánál a megfelelő minőség biztosíthatósága érdekében érdemes lett volna eleve beiktatni a lektorálást mint a minőségbiztosítás eleddig egyetlen hatékony eszközét. És idegennyelvű cikk vagy rezümé sincs benne.

Ennek ellenére az I. évfolyam 2. számánál már a tartalomjegyzék böngészése során az volt a benyomásom, hogy nagyobb hangsúlyt fektettek minőségi témák összegyűjtésére és a feldolgozás megfelelő minőségére, mint az előző számban, ami igazán örvendetes. 

A számban Badó Katalin, Papp Zsuzsanna, Szikinger István, Féja András, Kádár András Kristóf, Busch Béla, Hajas Barnabás és Szabó Máté tanulmányait olvashatjuk. 

A tanulmányok közül Szikinger munkája a rendészeti eljárás alapvető hiányosságait boncolgatja - elfért volna akár egy teljes elemzés is, de a főbb problémák kiemelése és bemutatás is igen fontos és értékes anyag. (Biblioteka)

Megállapítja Szikinger, hogy a rendőrségre vonatkozó magyar szabályozás törvényi rangra emelte azt a megközelítést, miszerint a rendőrség munkájában a „cél szentesíti az eszközt”, azaz az eljárási szabályok áthágása az eredményesség érdekében nem feltétlenül jelent jogsértést. Ezt arra alapozza, hogy a Rtv. indokolása is kimondja, hogy a rendészet olyan jogérvényesítési módozat, amely jogági sajátosságokkal nem rendelkezik, így sem a büntető-, sem a közigazgatási eljárás alapvető elvi követelményei nem érvényesülnek ezen a területen. Mégha a 1/1999 KJE a rendőrség közigazgatási tevékenységét is hangsúlyozta elvi éllel a közbiztonság fenntartása érdekében, s így annak közigazgatási meghatározottságát, a tény, hogy az intézkedő közeg számára kötelező rendelkezés a jogszabálysértő utasítás teljesítése is (Rtv. 12.§), feloldhatatlan jogi ellentmondást szít – az LB döntése alapján az elvi megítélés világossága a tételes jogszabályok változatlansága miatt igencsak elhomályosul.

A Ket. ugyan kiterjesztette hatályát a rendőrség tevékenységére is, „a tételes rendelkezések azonban meglehetősen mostohán bánnak azzal a formával, amely a rendfenntartás során tipikusnak tekinthető: ez pedig nem más, mint az intézkedés” (32.p.)

Szikinger példájában az előállítás intézkedése jelenik meg, amelyet egy bűncselekmény elkövetésének egyszerű gyanúja miatt (is akár) foganatosíthatnak. Ilyenkor az előállított személytől a hatóság megpróbálja azokat az adatokat megszerezni, amelyek az eredményes eljáráshoz szükségesek. E meghallgatásnak a Ket. szabályai szerint kellene történnie, így bizonyos tájékoztatásokat meg kellene tenni az előállított ügyfél felé, de Szikinger arra figyelmeztet, hogy a gyakorlatban ilyen egyszerűen nem történik.

Egyet lehet érteni a szerzővel, aki pontosan látja:  „mivel a [rendészeti] tevékenység normatív keretei meghatározásában vannak a legnagyobb hiányosságok, megfelelő viszonyítási alap nélkül az olyan garanciális intézmények sem tudnak hatásosan fellépni a jogsértések ellen, mint például a Független Rendészeti Panasztestület. Ha a rendőrnek teljesítenie kell a jogellenes utasítást, parancsot, akkor a külső ellenőrzés fóruma is csak ennek az egyébként alkotmánybírósági határozattal (8/2004. (III.30.) AB határozat] is megerősített szabálynak a végrehajtását tudja számonkérni. Az emberi jogok hatékony védelmének ilyen körülmények között kevés esélye van.” (34.p.)

Szomorú eredmény ez, de Szikinger is jól látja, hogy ez is ugyanarra az eredőre vezethető vissza: a rendszerváltás óta nem sikerült a rendőrséget, a rendészeti munkát úgy modernizálni, hogy az a modern – értsd emberi jogokat maximális mértékben tiszteletben tartó – követelményeknek megfeleljen.

De még megtörténhet.

A Routledge által jegyzett (brit) folyóirat, ami 2000 óta évente hat számban jelenik meg, az IPES (International Police Executive Symposium) szakmai támogatása mellett működik. A folyóirat főként a társadalomtudományok területéről közöl tanulmányokat – bátorkodom a merítést rendészettudományinak minősíteni – s a beadott írásokat két anonim lektor ellenőrzi.

Pat O'Malley és Steven Hutchinson kiváló cikkében betekintést nyerhetünk abba a folyamatba, amit az angolszász országokban az elmúlt 20 évben tetten értek a kutatók: a menedzseri szemlélet megjelent a rendőrségek szervezetében is. Ennek következményeit és nehézségeit taglalja a cikk. 

Bibliotéka

 Álljon itt tehát egy rövid összefoglaló. 

 Clark igen fontos és kitűnő cikkében [Bibliotéka, 2006] azt kívánja bemutatni, hogy a posztmodern társadalomban a rendőrségnek meg kell újulnia és ehhez szükség van az új filozófiai alapra, enélkül nem lehet olyan rendőrséget működtetni, amely a multidimenzionális társadalmat képes megfelelően kiszolgálni.

Egy kicsit rólunk: Magyarország 3.75-öt kapott a rendőrségi hatékonyságára, hasonló eredménnyel bír Lengyelország és Csehország is. Ezek az országok demokrácia szempontjából hasonló mutatókkal bírnak, mint Ausztria, Németország vagy Finnország, mégis e kipróbált demokráciákban a rendőrségi hatékonysági index 6.62; 6.09 és 6.79. 

A Schengeni együttműködési rendszerről sokan sokmindent írtak már, talán éppen jelenleg is (rajtam kívül) s valószínűleg fognak is. Ez igaz erre az Olvasónaplóra is, Schengen többször is fog benne még ezek után is szerepelni, annak köszönhetően, hogy a Schengen I és Schengen II. szerződésekkel igen komoly fordulatot vett - többek között - a határon átnyúló rendőrségi együttműködés rendszere. Abban az értelemben különösen, hogy megalkotói képesek voltak új gondolatokat és újfajta modelleket kompromisszumképes javaslatokká transzformálni, amelyek aztán a megállapodásokban jogi tartalmat is nyertek.

Aztán persze a tényleges működés megkezdése sem ment a legolajozottabban, de mégis, a keretet kitöltő joganyag és megélt gyakorlatok organikusan fejlődtek (fejlődnek) azt mutatva, hogy az irány és a választott eszközök jók, csak éppen mindenkinek hozzá kell szokni. Van olyan állam, amelyik még mostanra sem tette ezt, de idővel mindenki beadja a derekát. Sajnos. Ezt most csak abban az értelemben mondom, hogy mindez azt is jelenti, hogy a határon átnyúló bűnözés virágzása nem hagy alább, így tehát a 20 évvel ezelőtti szükségszerűség ma is igaz.

Mindenesetre Monica Den Boer cikkét (Bibliotéka) azért tartom fontosnak az Olvasónaplóban is megemlíteni, mivel Schengen II. megkötése után kiválóan elemzi a szerződések tartalmát és "jóslatai" megvalósultak az eltelt 15 évben.

1. A rendőrségek hatáskörei szélesedtek, figyelemmel a határon átnyúló megfigyelés, a "forró nyomon" üldözés, valamint az ún. ellenőrzött szállítmányok határokon átnyúló követésének lehetőségére.

2. A nyomozás eszközei is bővültek, különösen a Schengeni Információs Rendszer felállítása és működtetése jelent a nyomozásokban nagy segítséget.

3. A rendőrségek együttműködése körében nagyobb autonómiát kaptak a rendőrségek, ami az információ cserében, és az együttműködések közvetlenségében jelent meg. Azaz nincs szükség bírói közreműködésre, nincs commission rogatoire (kommisszion rogatoár), ami egyébként a francia (jellegű) jogrendszerekben érvényesült.

4. A legfontosabb, filozófiai argumentnek tekinti Den Boer, hogy a schengeni rendszer megteremti a rendőrségek közös szellemiségét / bajtársiasságát / kollegialitását ("common esprit de corps"), de minimum az összetartását. Mindezt azért, mivel a fenti már-már forradalminak tekinthető újításokhoz az érintettek képzése és intenzív tapasztalatcsere szükséges, ami a komparatív szemléletet is megalapozza.

(100-102.p.)

Az összehasonlítás pedig, mint tudjuk a legalkalmasabb eszköz a sajátunk folyamatos értékelésére. S ez elvezet a szükséges megújuláshoz.

Ezen kívül még azt is jósolja Den Boer, hogy

a) a nyelvi, politikai, jogi és kulturális különbségek miatt nem lesz zökkenőmentes a schengeni együttműködés;

b) mivel a schengeni rendszerbe való belépést az egyes tagállamok nem egyszerre fogják megtenni, a polgárok számára érthetetlen, sokszor zavaró folyamatok várhatók;

c) a határon átnyúló cselekmények részletszabályait az egymással szomszédos államok bilaterális egyezményekben szabályozhatják, így aztán teljesen eltérőek lesznek az érdemi szabályok a schengeni övezeten belül.

(103-104.p.)

Igen, mindez valóban így történt és még így is fog... Rajtam kívül bizonyosan más is élt már meg olyat vagy hasonlót, hogy egy ajtó nyitva hagyása miatt a damaszkuszi gép utasai bekeveredtek a "schengenen belüli" váróba, így aztán mindenkinek ismét át kellett esni az ellenőrzésen...

S mégis. Az Európai Unió szerves fejlődése pontosan ilyen, s nem is lehet más. A nehézségek leküzdése és a különbségek lefaragása olyan célkitűzés, amiben óriási integrációs potenciál van, hiszen közös EU-s kézikönyvek (pl. határon átnyúló rendőrségi együttműködésről vagy határellenőrzési kiskáté) által előbb-utóbb mindenki ugyanazt és (majdnem) ugyanúgy fogja csinálni... Már ami itt a schengeni együttműködési rendszert illeti.

Május 2-án lépett hatályba az a Btk. módosítás, ami az önjelölt "egyenruhás" rendfenntartók büntethetőségét teremtette meg önálló tényállásban. 

A Btk. szövege a következő:

Közbiztonsági tevékenység jogellenes szervezése
Btk, 217. § (1) Aki
a) olyan, a közbiztonság, közrend fenntartására irányuló tevékenységet szervez, amelyre jogszabály nem jogosítja fel,
vagy
b) a közbiztonság, közrend fenntartásának látszatát keltő tevékenységet szervez,
vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő az is, aki a helyi polgárőr szervezet tagjának a polgárőrségről szóló törvényben meghatározott feladatai ellátását úgy szervezi meg, hogy a helyi polgárőr szervezet a polgárőrségről szóló törvényben meghatározott együttműködési kötelezettségét nem teljesíti.

Van ennek szabálysértési alakzata is:

Közbiztonsági tevékenység jogosulatlan végzése

A Btk. tényállást a XV. fejezetbe, az államigazgatás, az igazságszolgáltatás és a közélet tisztasága elleni bűncselekmények között, a rendészeti bűncselekmények közé helyezte a jogalkotó, lényegében érdemi indokolás nélkül.

Az ugyanis nem tekinthető jogalkotói indokolásnak (ti. hogy miért is van szükség a büntetőjogra), hogy deklarálja a jogalkotó, hogy a) van már szabálysértési alakzat (tudniillik ez előbb megszületett, s nem rendelkezik törvényi indokolással, lévén, hogy csupán kormányrendelet)

majd azt,

hogy b) a tevékenység szervezése már eléri a társadalomra veszélyesség olyan fokát, ami büntetőjogi fellépést igényel. Azaz a szabálysértési fellépés nem elég.

Ez tudniillik egy körbeforgó érvelés (petitio principii), amellyel végső soron nem tudunk meg semmit az okról. Mármint a szabályozási szükséglet okáról. 

Az ilyenfajta "indokolásokhoz" kezdünk azonban már hozzászokni, ami csak azért fájó, mivel egy jó miniszteri indokolás a jogalkalmazó számára a védendő jogtárgyat közelebb hozza s így jól használható eszközt ad(na) a kezébe a tényállás alkalmazása során. A törvény szövege persze az, ami mindenképpen irányadó. Nos, éppen ezzel van itt a legnagyobb probléma. A büntető jogszabályoknak olyanoknak kell lenniük - már amennyiben a törvényesség alapelve érvényesül (nullum crimen sine lege certa) -, hogy pontosan látszódjék a tilalmazott és engedett magatartás közötti határ, s hogy pontosan lehessen tudni, mi a büntetőjogi norma tartalma. Ha ez nem adott, azaz például túl általános a szöveg vagy elvont, akkor egy-egy tényállási elem vonatkozásában a jogalkalmazó maga dönti el, hogy mi tartozik bele s mi nem, ez pedig súlyosan sértheti a jogbiztonságot (is). Az új 217.§ szerint a szervezésnek "közbiztonság, közrend fenntartására" irányuló tevékenységre kell vonatkoznia.

A helyzet az, hogy a közrend és a közbiztonság olyan kategóriák, amelyek tartalma ugyan mindenki által értett és érzett, de nem tekinthetők olyan jogi fogalmaknak, amelyeket egy tényállásban aggálytalanul alkalmazni lehet. A közrend és közbiztonság fogalmak egyébként a rendészettudomány Szent Gráljai, minden valamirevaló rendészettudós megkísérli a definiálást - nyilván azért, mert a rendőrség mint a rendészettudomány vizsgálódásának tárgya olyan tevékenységet végez, aminek magja a közrendhez (közbiztonsághoz) kötődik. S hát jó tudni, hogy mivel is foglalkozunk.

Azért két kiváló fogalmat csak idecitálok. Irk Ferenc: a közbiztonság fogalma magában foglalja egyrészt az egyéni jogoknak (élet, szabadság, egészség, javak tisztelete), másrészt az állam és intézményeinek, továbbá a jogrend teljességének a védelmét(Irk Ferenc: Közbiztonság rizikótársadalomban. Magyar Rendészet 2007/3-4 10.o.

Finszter Géza: A közbiztonság kollektív társadalmi termék, amely az egyének és a közösségek tevékenységéből, az állami szervek hatósági intézkedéseiből, a polgárok önvédelmi képességeinek és a vállalkozói piac nyújtotta szolgáltatások együtteséből alakul ki.( Finszter Géza: A rendészet elmélete. KJK-kerszöv, 2003. 208.o.)

Sajnos (vagy szerencsére), a tudományos definíciókat nem lehet egy tényállás körébe vonni, így aztán a jogalkalmazó magára marad abban a kérdésben, hogy mit is tekintsen közrend, közbiztonság fenntartására irányuló tevékenységnek.

A Btk. meglevő fogalmi apparátusa sem segít ebben, hiszen a közrend és a közbiztonság kifejezések a bűncselekmények csoportosításánál (Btk. XVI. fejezet) jelennek meg, érdemi funkciójukat tekintve pedig az adott cselekmények jogtárgyának beazonosítását szolgálják. Vagyis szolgálták eddig. Azáltal, hogy megjelentek egy bűncselekményi tényállásban, eltérő jogi szerepet kaptak, vagy legalábbis ezt követelné a dogmatikai pontosság. Ennek viszont ellentmond a közrend / közbiztonság definíciós hiánya.

[Az csak hab ezen az egyébként nagyon nem ízlő tortán, hogy a Btk. eszmerendszerében a közrend magában foglalja a közbiztonságot, így tehát egyáltalán nem érthető, hogy mit is akart a jogalkotó az azonos rangú felsorolással.]

Így aztán - véleményem szerint - ez a tényállás csak látszólag konkrét és jól alkalmazható, a közrend és közbiztonság fogalmaknak köszönhetően olyan gumiszabályt alkotott a jogalkotó, amely meglehetősen tág körben fogja engedni a büntetendőséget. A másik lehetőség pedig az, hogy a jogalkalmazó visszafogott lesz s nem fogja alkalmazni a tényállást.

És ha pöttyös melegítőben járőröznek majd a közvigalom fenntartása érdekében?

Az Élet és Irodalomban jelent meg a fenti című írás, meglehetősen őszinte hangvétellel és minden szempontból helytálló tartalommal.

Ez így nyilvánvalóan nem működhet, de a dolgok ilyetén elromlása nyilván többféle eredőjű folyamat eredménye, s emiatt az orvoslás csakis célzott, ám annál inkább hosszabb és komplex terápiát követelne. Amire a mai viszonyaink között nincs esély, bár meglepetés még érhet bennünket. Amit a 90-es években elmulasztott Magyarország megtenni, azaz azt, hogy a magyar rendőrséget átalakítsa és új eszmei alapokra helyezze, az lépten-nyomon visszaköszön: az emberek is pontosan úgy viszonyulnak a rendőrséghez, ahogy a korábbi rendszerben, s - úgy tűnik - a rendőrök között is vannak így ezzel néhányan.

Ugyan városi legendákra (vagy viccekre) hivatkozni ebben az Olvasónaplóban talán forradalminak tűnhet, főleg a célkitűzéseimet illetően, mégis, az alábbi pontosan ide kívánkozik, mivel tökéletesen megragadja "A rendőr szava" problematikát.

Ehhez még az is hozzátartozik, hogy a sheriff nem állítja, hogy gyorsan hajtott, ha az nem úgy volt. Főszabályként persze, hiszen azért ott is vannak fegyelmi vétségért elmarasztalt vagy bűncselekmény miatt elítélt rendőrök...

Nagy Judit cikkében (2010, Bibliotéka) arra vállalkozott, hogy bemutassa a magyar rendőrség szerepvállalását és részvételét az uniós együttműködések hálózataiban. Előrebocsátja, hogy a magyar hatóságok elismerést és megbecsülést szereztek számos szakterületen, jó lett volna megismerni ezen vélekedés reális alapjait, amelyek nem csupán a szerző, de más olvasó számára is megvilágítják a kedvező változásokat.

A tanulmány kifejezetten értékes része a bizalomról szól, méghozzá az Európai Unió "a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térség" elnevezésű politikája körében. [A szerző nem használja a pontos terminus technicus-t, de azért tudni lehet, mire gondol.] E politika sikere a bizalmon alapul, figyelemmel arra is, hogy a kölcsönös bizalom elvét a tagállamok már korábban deklarálták, s az EUMSZ-ben kifejezett normatív tartalmat is kapott (EUMSZ 82. cikk).

A bizalomnak különféle szinteken kell jelen lennie:

- a különböző igazságügyi szerveknek és rendőrhatóságoknak bíznia kell egymásban, amennyiben együttműködnek a határokon keresztül.

- az európai polgároknak bízniuk kell abban, hogy jogaik garantálva vannak, függetlenül attól, hogy gyanúsítottak, tanúk, áldozatok vagy bármi egyéb, és bárhol is vannak az EU területén.

- a nemzeti kormányoknak és parlamenteknek is bizalmat kell fektetniük a fenti politika hatékonyságába. (44.o.)

A bizalom kialakítása és fenntartása eltérő intézkedéseket követel, így

- közös standardok az eljárási jogokban (garanciák)

- adatvédelem garantálása [egymás adatvédelmi rezsimjébe vetett bizalom]

- egyéni kapcsolatok fejlesztése (oktatás, tréning)

- egymás jogrendjének ellenőrzése a jobbítás és a tanulás szándékával. (45.o.)

A cikk több helyütt olyan megállapításokat tartalmaz, amelyek értékesek és használhatóak lennének, azonban alátámasztás nélkül csupán a szerző véleményének tekinthetők. Kár értük.