Rendészettudományi Olvasónapló

Új számmal jelentkezett a Rendészet és emberi jogok (R/EJ) c. folyóirat.

Meg kell sajnos jegyezni: úgy tűnik, hogy a tanulmányok nem lektoráltak (legalábbis is nincs erre utalás). Ez szerencsére nem jelent szükségképpen alacsony szakmai színvonalat, mégis, egy új folyóirat indításánál a megfelelő minőség biztosíthatósága érdekében érdemes lett volna eleve beiktatni a lektorálást mint a minőségbiztosítás eleddig egyetlen hatékony eszközét. És idegennyelvű cikk vagy rezümé sincs benne.

Ennek ellenére az I. évfolyam 2. számánál már a tartalomjegyzék böngészése során az volt a benyomásom, hogy nagyobb hangsúlyt fektettek minőségi témák összegyűjtésére és a feldolgozás megfelelő minőségére, mint az előző számban, ami igazán örvendetes. 

A számban Badó Katalin, Papp Zsuzsanna, Szikinger István, Féja András, Kádár András Kristóf, Busch Béla, Hajas Barnabás és Szabó Máté tanulmányait olvashatjuk. 

A tanulmányok közül Szikinger munkája a rendészeti eljárás alapvető hiányosságait boncolgatja - elfért volna akár egy teljes elemzés is, de a főbb problémák kiemelése és bemutatás is igen fontos és értékes anyag. (Biblioteka)

Megállapítja Szikinger, hogy a rendőrségre vonatkozó magyar szabályozás törvényi rangra emelte azt a megközelítést, miszerint a rendőrség munkájában a „cél szentesíti az eszközt”, azaz az eljárási szabályok áthágása az eredményesség érdekében nem feltétlenül jelent jogsértést. Ezt arra alapozza, hogy a Rtv. indokolása is kimondja, hogy a rendészet olyan jogérvényesítési módozat, amely jogági sajátosságokkal nem rendelkezik, így sem a büntető-, sem a közigazgatási eljárás alapvető elvi követelményei nem érvényesülnek ezen a területen. Mégha a 1/1999 KJE a rendőrség közigazgatási tevékenységét is hangsúlyozta elvi éllel a közbiztonság fenntartása érdekében, s így annak közigazgatási meghatározottságát, a tény, hogy az intézkedő közeg számára kötelező rendelkezés a jogszabálysértő utasítás teljesítése is (Rtv. 12.§), feloldhatatlan jogi ellentmondást szít – az LB döntése alapján az elvi megítélés világossága a tételes jogszabályok változatlansága miatt igencsak elhomályosul.

A Ket. ugyan kiterjesztette hatályát a rendőrség tevékenységére is, „a tételes rendelkezések azonban meglehetősen mostohán bánnak azzal a formával, amely a rendfenntartás során tipikusnak tekinthető: ez pedig nem más, mint az intézkedés” (32.p.)

Szikinger példájában az előállítás intézkedése jelenik meg, amelyet egy bűncselekmény elkövetésének egyszerű gyanúja miatt (is akár) foganatosíthatnak. Ilyenkor az előállított személytől a hatóság megpróbálja azokat az adatokat megszerezni, amelyek az eredményes eljáráshoz szükségesek. E meghallgatásnak a Ket. szabályai szerint kellene történnie, így bizonyos tájékoztatásokat meg kellene tenni az előállított ügyfél felé, de Szikinger arra figyelmeztet, hogy a gyakorlatban ilyen egyszerűen nem történik.

Egyet lehet érteni a szerzővel, aki pontosan látja:  „mivel a [rendészeti] tevékenység normatív keretei meghatározásában vannak a legnagyobb hiányosságok, megfelelő viszonyítási alap nélkül az olyan garanciális intézmények sem tudnak hatásosan fellépni a jogsértések ellen, mint például a Független Rendészeti Panasztestület. Ha a rendőrnek teljesítenie kell a jogellenes utasítást, parancsot, akkor a külső ellenőrzés fóruma is csak ennek az egyébként alkotmánybírósági határozattal (8/2004. (III.30.) AB határozat] is megerősített szabálynak a végrehajtását tudja számonkérni. Az emberi jogok hatékony védelmének ilyen körülmények között kevés esélye van.” (34.p.)

Szomorú eredmény ez, de Szikinger is jól látja, hogy ez is ugyanarra az eredőre vezethető vissza: a rendszerváltás óta nem sikerült a rendőrséget, a rendészeti munkát úgy modernizálni, hogy az a modern – értsd emberi jogokat maximális mértékben tiszteletben tartó – követelményeknek megfeleljen.

De még megtörténhet.