Végre megjelent a pécsi, "Rendészeti kutatások - a rendvédelem fejlesztése" címá konferencia kötete, amelyben szerkesztett formában olvashatjuk az előadók tanulmányait. Először a rendőrség alkotmányos helyzetével és esetleges átalakításával foglalkozó tanulmányokat olvastam el.
Így Finszter Géza: Az alkotmányozás és a rendészeti jog sarkalatos törvényei (7-27.p.) és Kőhalmi László: Pártok, kormányok és rendészeti stratégiák (51-67.p.) című tanulmányát tekintem itt (is) át.
Finszter a kormányzati rendészeti stratégiákat kiválóan osztályozta (2003-as monográfiájában 258.260.p.), osztályozása kifogástalan és tudományosan megalapozott - joggal hivatkozik rá a hazai szakirodalom. Emiatt érdemes ehelyütt röviden ismételten közreadni, hátha valaki eddig még nem olvasta volna:
demokratikus - támogató: a meglevő (előző politikai rendszerben működő) szervezet alapvető elfogadása, modernizációs célkitűzésekkel és ezekhez igazított átalakításokkal; demokratikus - elutasító: a meglevő (előző politikai rendszerben működő) szervezet alapvető elutasítása, teljes átalakítási igény a szervezettel, a működéssel és az alapvető jogi szabályozással kapcsolatosan; hierarchikus - támogató: a meglevő (előző politikai rendszerben működő) szervezet alapvető elfogadása; a jobb teljesítményre ösztönzés a hierarchikus struktúra felhasználásával és a politikai stratégiai döntésekkel; válságkezelő - elutasító: a meglevő (előző politikai rendszerben működő) szervezet alapvető elutasítása anélkül, hogy bármiféle strukturált elképzelés lenne az átalakításra nézve; a rendészetre vonatkozó kormányzati döntések nem egyebek, mint a mindenkori állapotokra való rögtönzött válaszok.
Finszter e tanulmányában is elismétli határozott álláspontját, miszerint a rendészetnek vissza kell illeszkednie a közigazgatás nagy rendszerébe, s úgy látja, hogy ennek - végre - az alkotmányos alapjai is meglesznek, figyelemmel az Alaptörvény idevonatkozó rendelkezéseire. Tudniillik arra, hogy a rendőrség alkotmányos meghatározása alapján már nem a honvédelem része, és arra is, hogy az Alaptörvény nem zárja ki a közösségi rendőrség lehetőségét sem. Ebből a szempontból elégedett ő is az alkotmányozással, igaz, a sarkalatos törvényeket megelőzően csakis az elvi lehetőség megnyílásával lehet ő és más is elégedett - hiszen az Alaptörvény e rendelkezései önmagukban nem elegendőek.
A tanulmányának további részeiben a monográfiát követő időszak kormányainak rendészeti stratégiáit is elemzi és sorolja be az általa felállított osztályokba - találóan és jól fedve a tényleges viszonyokat. Így tudhatjuk meg, hogy a 2002-es kormányprogram demokratikus-támogató modellt hirdetett, de a tevékenysége válságkezelő-elutasító volt. A Bajnai kormány már áttért a hierarchikus -támogató modellre, amit tulajdonképpen 2010 óta az Orbán kormány is követ - jóllehet ma már a válságkezelő-elutasító elemek olykor elbillentik a mérleg nyelvét. Úgy érzem itt, hogy Finszter nem akar túl kritikus lenni, amikor a válságkezelő-elutasító modell rémét csak felsejleni látja a jelen rendészeti kormányzásban, s nem pedig eleve oda sorolja a jelenlegi kabinet ezirányú működését.
Fontosnak tartom továbbá kiemelni, hogy Finszter is felrója a jogalkotóknak, amit minden büntetőjogász is kifogásol, hogy tudniillik "a büntető jogszabályokat ostrom alá helyező módosító indítványokat látva azt kell gondolnunk, hogy az előterjesztők úgy hiszik, hogy ezeket a célokat jogalkotással lehet elérni. Tévednek! Tévedésük azért nem menthető, mert az elmúlt két évtizedben a gyakorlat és az elmélet az információk egész tömegét szolgáltatta ahhoz, hogy megismerhessük a közbiztonság és közrend megrendülésének okait, a bűnfelderítés gyengeségeit, a büntető igazságszolgáltatás lassúságát és egyéb hibáit (...)" (Bibliotéka, 16.o.).
Végezetül pedig egy "sarkalatos" hitvallás:
"Alkotmányos jogállamban a rendőrség a civil közigazgatás része. Csak ez a státusz garantálhatja számára, hogy olyan rendészeti erővé válhasson, amelyik a közbiztonság védelmét a legitim erőszak alkalmazásával úgy képes biztosítani, hogy eközben aláveti magát a jog uralmának, irányításában érvényesül a hatalmi ágak megosztásának elve, értékrendjét az emberi jogok tisztelete határozza meg." (13.p.).
Köhalmi is követi Finszter osztályozását, lényegében hasonló eredményre jut, mint a mester. Kőhalmi ráadásul a jelenlegi parlamenti pártok rendészeti programját is elemzi, sajnos, nem sorolja be ezeket a finszteri kategóriákba - annak ellenére, hogy a legtöbb esetben ez kézenfekvő lenne.
Így az általa elemzett 2010-es MSZP stratégia hierarchikus-támogatónak tűnik, a az LMP demokratikus-elutasítónak és a kormánypártok Nemzeti Együttműködési Programja is hierarchikus-támogató jelleget mutat. A Jobbik rendvédelmi programját - érdekes módon - kategórián kívülinek is lehet tekinteni, mivel egyfelől teljesen elutasítja a jelen struktúrát, amit viszont építeni kíván, az hierarchikus.
Kőhalmi lényeges szempontnak tekinti és így a programokat ebből a szempontból is vizsgálja, hogy azok mennyiben állnak ki a közösségi rendőrség gondolata mellett, tulajdonképpen az LMP programjában látja ezt megfogalmazni.
Sajátos tudományos elemzési szempontnak tűnik Kőhalmi költségszemléletű megközelítése, ami azt sugallja, hogy hátránynak tekintendő, ha a rendészeti stratégiák (így például a szervezeti átalakítás) végrehajtása magas költségigénnyel járna (63.p.) - a diszfunkcionális, szakmaiatlanságot mutató, nem hatékony és a jog uralmát nem tisztelő rendszer átalakítását, úgy vélem, soha nem szabad a pénzhez kötni...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.