Rendészettudományi Olvasónapló

Ígéretes cím, közepes tartalom – ez az, amivel összegezhetem e tanulmánnyal kapcsolatos véleményemet.

 

Igen hosszú tanulmányról van szó, amelynek jelentős része a vonatkozó uniós normák vagy más dokumentumok értékelés nélküli kompilációja – úgy érzem, 2011-ben, amikor minden lényeges uniós dokumentum magyarul is megjelenik, nem lenne feltétlenül szükséges ilyen terjedelemben ezeket szakcikkben leközölni. De persze ez ízlés dolga is lehet, mindenesetre ezekről a részekről nem emlékezek meg ehelyütt.

 

Tetszik a Hága – Stockholm - Lisszabon tengely, csak éppen nem értem. (Lásd még a végén.)

 

A szerző a Lisszaboni Szerződést megelőző időszak (kb. 20 év) bűnügyi együttműködési integrációjával kapcsolatosan „érdekes paradoxont” vél felfedezni, mivel „egyrészt közhellyé vált a politikai vezetők körében, hogy … az Unió szabadság, a biztonság és a jog térségévé való átalakítása magas politikai szinteken kiemelt fontosságú”, „ezzel szemben a gyakorlatban ez a politikaterület eredménytelenséggel, a hatékonyság hiányával volt jellemezhető.” (13.o.)

Kérdezem én, hol van itt a paradoxon, merthogy nem látom.

A politikai célkitűzéseket mind nemzetközi, mind nemzeti színtéren először át kell transzformálni jogi normákká, hogy azok bármiféle eredménnyel vagy „hatékonysággal” járjanak. A jogalkotás folyamata politikailag szintén erősen befolyásolt, da azért nem szabad elfelejteni, az uniós színtéren az uniós célkitűzéseket meghatározó „politika” korántsem azonos a jogalkotás során tetten érhető politikai befolyással. Előbbi (és így az állított paradoxon egyik oldala) ugyanis pártpolitikától lényegében független, az Unió stratégiai célkitűzéseit jelenti meg a globális környezetben, utóbbi pedig nem más, mint pártpolitika kék-alapon-sárga-csillagos színtéren.

A másik oldalon pedig eredménytelenséget lát és a hatékonyság hiányát. Ez utóbbi meglehetősen gyakori panel a bűnügyi együttműködésről szóló munkákban, de azt Nagy Judit sem mondja meg, hogy kéremszépen, mi is lenne a hatékonyság itt? Eredménytelenségről én csak akkor beszélnék, ha a bűnügyi integrációban ugyanott topognánk ma is, mint húsz éve – ha nem lenne európai elfogatóparancs, ha nem lennének transznacionális ellenőrzött szállítmányok, ha nem lennének büntetőjogi tárgyú kerethatározatok, ha nem lenne európai bizonyításfelvételi parancs, ha nem lenne Europol, ha nem lenne európai bűnügyi nyilvántartás, ha nem lenne SIS, ha nem lenne transznacionális ne bis in idem… ÉS A TÖBBI!!! Ezek mik, ha nem eredmények?

A paradoxon tehát stratégiai célkitűzések és az ezeknek megfelelő egyébként rendkívül dinamikus jogalkotási eredmények és működő jogintézmények között áll fenn, a szerző szerint. A paradoxon fennállására tett nyilatkozatot, úgy érzem, kétkedéssel kell fogadni.

 

Aztán azt sem értem a harmadik pillérrel kapcsolatos fejtegetésekből, amikor leírja szerzőnk, hogy „…az uniós jog a harmadik pillérben nem volt hatékony, valamint ehhez társult, hogy a döntéshozatali folyamatokra az eredménytelenség volt jellemző. A gyakorlat legmeglepőbb pontja, hogy a tanácson belül gyakorlatilag ezen a területen minden jogi aktushoz a döntéshozatal egyhangúságára volt szükség.” (14.o.) A helyzet az, hogy az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) írta elő az egyhangúságot – semmiféle gyakorlat vagy efféle ezt nem befolyásolta, a jog szerint kellett mindig így dönteni. Ha nem így születtek volna a döntések, a Tanács jogsértést követett volna el - „eredményesebb” jogszabályokat ez biztosan nem eredményezett volna.

 

Úgy tűnik, szerzőnk nem ért egyet magával az integráció módszerével, azaz

 

A sorok közül kiolvasható, hogy már kezdetektől fogva erőteljes, tagállami érdekek érvényesítését nem tűrő uniós jogfejlődésnek lett volna a híve, azt azonban nem mondja meg, hogy ez – azon túlmenően, hogy gyorsabb lett volna – milyen előnyökkel járt volna. A legfontosabb kérdés pedig, hogy hogyan és ki (mi) által lehetett volna e jogfejlesztést a tagállamok felett generálni, még csak távolról sem kerül érdeklődése középpontjába.

 

Mindezek még nem igazolnák a (szigorúan szubjektív) közepes minősítést. De a helyzet az, hogy az EUSZ 35. cikkét és általában véve az Európai Bíróság vonatkozó hatásköreit teljesen félreértelmezi a szerző, vagy legalábbis álláspontja szöges ellentétben áll mind a hazai, mind a külföldi kommentárirodalommal. Ezt azért nem kellett volna. Bevallom továbbá, azon is fennakadtam, hogy feltételezi a szerző, hogy ha például Nagy-Britannia valamely bűnügyi együttműködési formában nem vesz részt, akkor – ezért – állampolgárait hátrányos megkülönböztetés érheti a velük szemben külföldön lefolytatott büntetőeljárások során… (30.o.)

 

Nem tetszik az sem, hogy a szerző nem használja sem az uniós jogszabályokban megjelenő jogintézmények hivatalos magyar elnevezését, úgy tűnik, mintha maga fordította volna azokat, sem pedig nem osztja meg velünk forrásait, csak utal olvasottságára („elemzések szerint”), s hát az is igaz, hogy olyan alapszerződési cikkekre hivatkozik, amelyek nem is léteznek.

 

Végezetül tudja-e valaki, hogy miért pont Hága – Stockholm – Lisszabon?

Schengen – Amszterdam – Lisszabon esetleg?  (cseri, szilva, szilva)

 

(Hága és Stockholm a korábbi harmadik pilléres célkitűzéseket realizáló bizottsági programok, Lisszabon pedig a legutóbbi alapszerződés-módosítási okmány elnevezésében van benne, azaz alma, alma, szilva.)