Rendészettudományi Olvasónapló

 A 21. század olyan jelentős kihívásokkal szembesíti a rendőrségi adminisztrációt, melyre a modern rendőrség 19. századi alapító atyái még csak nem is gondoltak.

A posztmodern társadalom több társadalomból tevődik össze (multidimenzionálisnak is nevezném). Az új a politikai és társadalmi paradigmában ez van jelen, ahogy Clark megfogalmazza: az információ olyan rendszereken keresztül áramlik a társadalomban, amelyek elfogadóak, tanuláson, kooperáción és flexibilitáson, valamint individuumok közösségén (hálózatán) alapul. A centralizált struktúrák leépítésre kerülnek ebben a rendszerben és az együttműködésen és a kölcsönös érdekeken alapuló rugalmas hálózatok veszik át a helyüket. A rendőrségi stratégiának is ezen új környezet kihívásaival kell szembesülnie, és valamilyen módon a pluralizmus, a széttagozódás, és a fragmentáltság jelenségeire adekvát választ kell adnia. (643.p.)

A nagy kérdés az, hogy a 19. századi bürokratikus rendőrségi modell „nagy narratívája” képes-e valahogy megbirkózni a modern kihívásokkal, vagy teljesen le kell-e bontani? (643.p.)

 

A rendőrségen dolgozó hivatalnokok – a megváltozott környezetben – egyre inkább érzik a vezetés felől érkező nyomást, mivel az olyan adminisztratív jellegű elvárásokat fogalmaz meg feléjük, melyek végrehajtására nem áll rendelkezésre megfelelő erőforrás. Ezzel a vezetés hitele kérdőjeleződhet meg olyan mértékben, mely a szervezet erkölcsi alapjait is alááshatja.

Clark javaslata egy olyan szervezet kialakítása, mely különböző egységekből áll, s amelyek ugyanazt a működési filozófiát vallják magukénak, mert ezek bizonyosan több hasznot hajthatnak, mint a szervezet széttördelése és az egyes rendészeti feladatokra eltérő szervek létrehozása. Clark modelljének magva egy közös működési-filozófiai jellegű alapelv, amely egyébként az orvosok hippokratészi esküjéhez lenne hasonló. Míg a hippokratészi esküben a beteg áll a középpontban, a rendőrségi szakma és szervezet vonatkozásában a középpontot az áldozat adhatná. Ez a rendőrséget egy jobban együttműködő szervezeti keretbe tudná helyezni, mely felválthatná a bürokratikus modellt. (645.p.)

 

A modern rendőrség egy paramilitáns szervezetként volt megtervezve, amely a felsőbb vezető utasításainak megkérdőjelezhetetlen végrehajtásán alapult. Az ekörben „ortodoxnak” nevezett szemlélet szerint a rendőrség létrehozása a lakosság rendet sértő magatartásaira és a bűncselekményekre adott válasz volt, míg a „radikális” nézőpont szerint a rendőrség létezése kényszerből fakadt és inkább a politikai kontroll eszközeként fejlődött ki. Ez a szemlélet a rendőrség bürökratikus modelljében inkább az eltérő politikai gondolatok elnyomását látta, semmint a közösség szolgálatát ellátó szervezetet (645.p.). Clark és az általa idézett kutatók ezt a kétféle szemléletet Nagy-Britannia és Ausztrália rendőrségeinél (és az azokról való gondolkodóknál) egyaránt érzékelték.

 

Mindenesetre az tény, Clark szerint, hogy a merev, bürökratikus modellben kialakuló merev struktúrák nem bátorítanak eredeti gondolatok megalkotására, s az önálló szakmai ítélőképesség kialakítására sem ösztönöznek. Sőt, olyan képzetet is kelthet, hogy ezek a szabályok pusztán a büntetés eszközei, nem pedig egy filozófiailag meglapozott szakmai doktrína megvalósításának eszközei.

A rendőrségi adminisztrációra nagy nyomás nehezedik a komplex és posztmodern külvilág felől, amely az egyes rendőrök számára követendő szabályok mennyiségének növekedésével is jár. A szabályok nagy mennyiségük és összetettségük folytán gyakorlatilag befogadhatatlanok a szolgálatot teljesítő rendőr számára, miáltal a munkakörnyezetet negatívan élik meg. Ez pedig Clark szerint középszerűségre ösztönöz, s ez pedig az ebben élő személytől elveszi a képességet, hogy a változatos élethelyzetekhez megfelelően alkalmazkodjon (nyilván munkája során), pedig erre az új évezredben nagy szükség lenne.

Egy ilyen centralizált hierarchikus rendőrségi szervezet, mely büntetésközpontú, (az engedelmesség hiányát torolja meg) könnyen ostromhangulatot teremthet, ahol a vezetés és a munkaközösség jelenti az ellenséget. (646.p.)

 

Clark tehát kimondja, ez a fajta weberiánus és hierarchikus szervezeti modell egyre kevésbé hatékony a mai világban. A rendőrségi stratégia nagyobb arányban igényli az önálló döntések meghozatalát, mint amit a mostani szervezeti rendszer lehetővé tesz.(648.p.)

 

A lehetséges modell egy demokratikus, heterogén szervezet, amelyben a döntéshozatal független, s ez ehhez járuló a strukturális formák a professzionális szakmai egységek koordinálására szolgálnak (teamek koordinálása). [Kicsit olyan ez, mint a szívátültetést végző orvosi team – megintcsak egyenruha nélkül.]

A rendszerben a helyi közösség és annak igényei az orientáló tényezők: a helyi „egységek”  célja és munkája a saját közösségük céljaihoz és igényeihez alkalmazkodik, ezért ezek módszereiket a helyi sajátosságoknak megfelelően fejlesztik. A koordinátorok pedig azok, akik az általános irányvonalakat jelölik ki (például kórházigazgató). [Angell, John E.: Toward an alternative to the classic police organisational arrangements: a democratic model, Criminology 1971/2-3 185-206.p., 196.p.]

 

Az áldozat-központú filozófia – ahogy az már említésre került – a magja ennek az új típusú rendőrségnek, ami azért fontos, mert a rendőrségek – szinte mindenhol – azt a kritikát kapták (kapják), hogy a társadalom domináns politikai erőit szolgálják ki. Ennek meg kell változnia.

A rendőrségnek tehát olyan filozófiát kell követnie, ami mind az elsődleges, mind a másodlagos viktimizációt is megelőzi. Ez a filozófia még az egyes rendőröknek etikai bázist is teremtene a munkájukhoz, ami által a közös követett értékek megbecsülése állhatna a szolgálatok teljesítők fegyelmezése helyébe. (650.p.)

Ez a fajta működési alapelv tehát az érdekek közösségét ismeri fel, ami jó támpontot adna a rendőrségnek a mai összetett és posztmodern világban történő eligazodásra és a rendőrségek depolitizálására.