Rendészettudományi Olvasónapló

Aminek napjainkban a kialakulását láthatjuk Nagy-Britanniában, az Amerikai Egyesült Államokban, Ausztráliában és Kanadában, az a „köz-” és „magánrendőrség” egymáshoz való közeledése. Természetesen ez nem új megfigyelés. Már jó ideje felhívták arra a figyelmet, hogy a magánszektor olyan területeken kezd feladatokat ellátni, melyek hagyományosan a klasszikus rendőrség hatáskörébe tartoztak. (pl.: Johnston, 1992; Shearing & Stenning, 1983). A másik tendencia pedig az 1970-es évektől figyelhető meg, amikor is a rendőrség először kísérelt meg olyan feladatokat ellátni, melyeket klasszikusan privát őrző-védők láttak le.

Ennek a paradigmaváltásnak több oka is volt. Egyrészt az áldozati mozgalom, mely annak érdekében gyakorolt nyomást a kormányzatra, hogy a rendőrség nyújtson valódi bűnmegelőzést, s legyen jobban felelősségre vonható. A megnövekvő kulturális sokszínűség is arra késztette a rendőrséget, hogy jobban reagáljon a „kis piacok” (kis közösségek) igényeire. Az ügyfélközpontúság, mely gyakran olyan megnyilvánulásokban öltött testet, mint az elégedettség-mérés, arra kényszeríttette a rendőrséget, hogy piacorientáltabbá váljon. A folyamat során több feladatot „outsourceoltak” vagy „civilesítettek” (161.p.), például a papírmunkát, a közlekedési lámpák működtetését, vagy a foglyok szállítását. Rengeteg intézkedés szerződéses alapon történik, különösen magánrendezvények biztosítása.

Első látásra azt gondolhatnánk, hogy az állami rendőrség hatalmas nyersanyag-forrásai azt eredményezik, hogy a magánszektorban található biztonsági cégek marginalizálódnak, s esélyük sincs a piacon. Azonban a tapasztalat mást mutat. Az elmúlt húsz évben ezek a cégek gyorsabb növekedésnek indultak mint valaha (O’Connor, Lippert, Greenfield & Boyle, 2004), ilyen például a Group 4 (Wackenhut) vagy épp a Chubb.Ezek több tízezer alkalmazottat foglalkoztatnak és milliárdos forgalmat bonyolítanak (dollárban).

 

Ezek a nagyvállalatok, amelyek a magánbiztonságra mint termékre építenek, éppen úgy szerveződnek mint más nagyvállalatok, s új piaci szegmenseket kívánnak bevenni expanziójuk során, ami szükségképpen a „köz biztonsága” területére viszi ezeket. Ezzel pedig a rendőrség versenytársaivá növik ki magukat. (162.p.)

A folyamat másik ága pedig az, hogy az állami szektorban megjelenik a menedzseri szemlélet (neo-liberális kormányzás), ami a közszférába transzformálja a menedzsment-tudományának eredményeit. Ennek következtében a rendőrségek maguk is elkezdtek „vállalatiasodni”.

 

A szerzők ezt a folyamatot "menedzseri forradalomnak" nevezik. 

 

A legnyilvánvalóbb megmutatkozása a rendőrség vállalatiasodásának az, hogy az új vezérelv az „új közmenedzsment” lett. Ez egy olyan általános képlet, mely alapján az állami hivatalok kvázi vállalkozásokká alakulnak annak érdekében, hogy hatékonyabban működjenek, s jobban felelősségre legyenek vonhatók. A rendőrség hagyományos jegyei (kvázi céhes modell, sok gyakorlati kevés elméleti oktatás) már a nyolcvanas években erodálásnak indultak. De az új menedzseri szemlélet importálását több idős tiszt ellenállása lassította.

Az új kormányzati technikák expanziójával az előléptetési rendszer is megváltozott. Olyanokat léptettek elő, akik amellett, hogy elkötelezettek voltak az új szemlélet mellett, jól is alkalmazták azt. A rendőrségi vezetők legalább annyira menedzserekké váltak, mint amennyire azelőtt rendőrök voltak. Egyet lehet érteni Flemming-gel és Lafferty-vel, akik így nyilatkoznak: „Egy relatíve rövid időn belül ezek a menedzser-szemléletről árulkodó technikák dominálni kezdtek a köz- és rendőrségi igazgatásban az angolszász országokban.” (Flemming és Lafferty, 2000)

A szerzők ezzel azt is megállapítják, hogy az új generációs rendőri vezetők nehéz, ambivalens helyzetben vannak, mivel a hagyományos rendőrségi kultúra nem feltétlenül alkalmas a korszerű vállalatirányítási módszerek befogadására (166.p.).

 

O'Malley és Hutchinson a következőkben a szakszervezetek sajátos szerepére hívja fel a figyelmet. 

 

Amíg a rendőrségi vezetők a kilencvenes években gyorsan felvették a vállalati szemléletmódot, addig a rendőrségi szervezetek azzal voltak elfoglalva, hogy ennek ellenálljanak. (Hutchinson és O’Malley egyébként brit, kanadai, USA-beli és ausztrál példákat is említ.) Ebből az következik, hogy a szakszervezetek a rendőrség elvállalatiasodásának akadályai lesznek. Alacsonyabb, például járőri szinteken pedig a közszolgálati modell ideája fog folyamatosan újratermelődni, mely meg fogja akadályozni a menedzseri szemlélet sikeres átültetését. A szakszervezeti mozgalom egy nagyon kritikus pont és nem csak azért, mert ez fedezékként van használva, illetve mert merev beállítottságot fejez ki (168.p.). Számos példát sorolnak a szerzők, így például azt, hogy a szakszervezeti mozgalom érte el, hogy késő éjjel a rendőröknek járőrözés közben ne kelljen kiszállniuk a járműből (Nagy-Britannia). Levonható a következtetés, hogy a szakszervezetek tevékenysége megakadályozhatja – a rendőrök meglevő munkafeltételeihez való ragaszkodás címén – az olyan célok megvalósítását, mint a közösségi rendőrség (community policing) létrehozását, amely magasabb fokú ügyfél-orientáltsághoz, s ezáltal egy felelősebb és elszámoltathatóbb rendőrség kialakulásához vezetne (169.p.).